A Claudius, Az Isten-ben az Én, Claudis-ban megkezdett történetet folytatja tovább Robert Graves: a megaláztatásokba belefáradt, immár ötvenéves Claudius egyszerre csak, csodával határos módon, császárrá lesz. Elődjének gyilkosai (a Julius Claudius-ház kevés uralkodója múlt ki természetes halállal) felforgatják a palotát, s az öreg Claudius az öldöklés zajától megrettenve elrejtőzik egy félreeső ajtó függönyszárnya mögé. Az egyik merénylő rátalál, előráncigálja, és meglepetésében imperator-nak, vagyis császárnak kijáró hódolattal köszönti. Sok jót a császárodás se hoz neki: undok hadjáratokat, állandó csetepatét a senatusszal s legfőkébb szörnyeteg feleségeket: Messalinát, aki rútul megcsalja, így hát – mit is tehetne? – kénytelen kivégeztetni, majd pedig Agrippinát, aki a saját fiát akarja látni a trónon, így hát – mi mást tehetne? – mérget ad be totyakos férjének. Az önéletírás persze már előbb véget ér: a méltó véget a függelékből ismerhejük meg, ókori szerzők műveiből, amelyeket nemigen olvasnak ma már az emberek… újkori feldolgozásaikat azonban annál inkább, hisz a téma olyan hátborzongatóan távoli – és mégis olyan ismerős.
Részlet a könyvből:
„Két év telt el, mióta befejeztem hosszú beszámolómat arról, hogy én, Tiberius Claudisu Drusus Nero Germanicus, a nyomoréki a dadogó, a család bolondja, akit becsvágyó és véreslelkű rokona közül egyik sem tartott érdemesnek arra, hogy kivégzésével bajlódjék, megmérgezze, öngyilkosságra kényszerítse, elhagyatott szigetre száműzze vagy halálra éheztesse – ugyanis így tették el sorra láb alól egymást -, hogy én miképpen éltem egytől egyig túl őket, még őrült unokaöcsémet, Gajus Caligulát is, és egy napon a palotaőrség őrmesterei és tizedesei váratlanul császárrá kiáltották ki.”
